1.Fejezet

  Itt voltunk a nővérszobában már megint.Miért kell Valentinának állandóan jelenteni ha talál rajtam egy sebet?Értse már meg végre ő és a többi barátnőm,úgysem mondom el soha sem a titkomat nekik,de ugyanakkor csak ők törődtek velem,viszont lehet,hogy csak színt akarnak az unalmas életükbe csempészni.

-Felhagyhatnál végre ezekkel a vágásokkal Hanna.Ha mégegyszer lesz ilyen eset,azt képtelen vagyok jelenteni az igazgatónak,onnantól meg már a terápia jön.Tényleg ezt akarod?Egyáltalán miért vagdosod magad?-kérdezte az iskolai nővér.

-Ön is olvasta a Terápiát Sebastian Fitzektől?-kérdeztem szórakozottan.

-Ne fogd tréfára a dolgot te lány!Egyébként igen.Olvastam.Meglepődtél?

-Nahát!Ki hitte volna,hogy egy nővér olvasta már a Terápiát!

-Na jó,tudod mit?Ezt a kötést legalább két napig ne vedd le!Jó?

-Jó.

-Most menj.Hamarosan csöngetnek.

~

  Rámeredtem a bekötött sebre.Talán tényleg nem kéne vágnom magam.De senki sincs nekem aki lelki támaszt nyújtson.

-Szia!-a frász jött rám.Krisz volt.

  Krisz tipikusan az a fiú,akiért a lányok odavannak és ő is fogyasztja a tökéletes alakú,vagy divatbaba típusú lányokat.Általában vagy a szertárba,liftekbe,lépcsőházakba vagy pedig az iskola hátsó udvarára viszi ezeket a barbie babákat,hogy ott mit csinálnak azt senki se tudja.Csak sejteni lehet.

-Szia.-köszöntem vissza.

-Mi történt?-bámult a kötésre.

-Csak egy kis baleset.A…kémia szertárban.Igen a kémia szertárban-dadogtam,mert nem tudtam ,hogy mit mondjak.

-Jó.Hát…gyógyulj meg.Bár én a kémia szertárból jöttem ki és…

-…Oké.Fogtam.Rossz hazugság volt.

  Hosszasan néztük egymást.Mintha nem akart volna tőlem megválni.

-Vigyázz magadra.Nem lenne jó,ha bajod lenne.Tudod,mindenütt fontos,hogy az ember éber legyen.Mert sokan titkolnak előle dolgokat,ami akár az életébe kerülhet-míg ezt mondta mélyen elgondolkodott,szeme fájdalmat sugárzott.

  Volt benne valami fura.

-Rendben.Nem lesz baj-mondtam.

-Jó,de ígéred ,hogy figyelsz?-aggódott.Fura.Mintha tudna valamit.

-Persze.Figyelek.

-Akkor jó.Megyünk fizikára?

-Igen.

-Ülünk egymás mellé?-fürkésző volt a szeme.

-Nos.Nem tudom,hogy mit akarsz velem,de én nem dőlök be ennek a dumának.A barátaimhoz ülök-mondtam bátran és büszkén.

-Jó van,na-zavart volt-Csak a dolgozatra kellettél volna…-mindketten tudtuk,hogy nem lesz dolgozat.

~

  Fizikaórán általában dumálni szoktunk.Hogy miről?Mivel az utolsó padban ülünk gyakorlatilag minden megengedett.Általában Fannival ülök együtt.Persze az óra elmegy azzal ,hogy Fanny a földbe döngöli Adam Lambert-öt vagy George Michael-t.Bírom őket nagyon és szegény Fanninak már a könyökén jön ki,hogy milyen nagy ódát zengek róluk.Vagy elmondom neki azt is ,hogy kiolvastam már századjára is az Eperszedőt és hogy már kivülről tudom a betűket.

  De ez a nap más volt.Most valami más jött szóba.Ami nekem iszonyat kínos.De ők attól még tudni akarták miért teszem.Vagy azért mert nagyon szeretnek vagy egyszerűen pletykát akarnak.Ám ők nem olyanok.Bennük lehet bízni.Ők tényleg tőrödnek velem.De ezt simán lecsekkolhatjuk.Ha nem firtatják akkor törődésből,ha igen akár kiváncsiságból kérdezgetnek.

-Valentina elmondta mi történt.Már megint.Akarsz róla beszélni?-kérdezte Fanny.

-Miről?-tudtam,hogy mit akar,de nem akartam,hogy kijátsza a barátnő kártyát.

-Megint fevágtad az ereidet.Igaz?

-Fanny,tudom,hogy aggódsz értem,legalábbis remélem,de hidd el nincs bajom.

-Ahogy akarod.Csak mert megint depresszióba zuhantál.Kiengedett hajjal jársz suliba,eltakarod vele az arcod.Az ember azt hinné,hogy el akarsz rejtőzni a világ elől.

-Nincs bajom-mondtam makacsul,és témát váltottam-Meddig maradsz?

-Fél háromig.

-Jó.Akkor ma velem leszel.

~

-Ahhoz mit szólsz?-mutattam az aulában lévő padra és az asztalra.

-Ez teljesen elvan vágva a világtól-mondta Fanny.

-Micsoda?

-Szociopatácskám,itt senki sincs.Miért kell mindig egyedül lenni?

-Már megbocsáss!Mert nem akarok a tömeg sürejében lenni ezért vagyok szociopata?

-Igen.

-Jó akkor gyere,megyünk máshova-pár perc után újra megszólaltam-Az?Na milyen?Benne van a sürejében és…

-…És ülnek ott-mondta kötekedve.

-Jaj istenem!Döntsd már el mit akarsz!Különben is most nem ülnek ott.

-Jó,legyen.

  Elővettem a verses füzetemet és próbáltam kitalálni az utolsó versszakát annak a versnek amit éppen írtam,de nem jutott eszembe semmi se.Berozsdásodtam.

Eközben amíg írtam,valaki egy nagy huppanás keretében leült mellém.Krisz volt az.

-Krisz?-kérdeztem tőle.Talán azt hittem ha kiejtem a nevét eltűnik innen.

-Ja én vagyok az.Vak vagy tündérem?

-Na jó én megyek-mondta mosolyogva Fanny.

-Ne,légyszi-rohantam utána.-Ne hagyj vele egyedül.-suttogtam.

-Bocsi.

-Ezt megjegyeztem.Egy hétig ne szekálj George Michael miatt.

-Oksa.

  Elnéztem,hogy megy Fanny el.Gondtalanul.Jó neki.

  Leültem és magamhoz húztam a versesfüzetet.Hét éve írtam már verseket.Egyszer mikor tíz éves voltam,az egyik versemmel ifjúsági díjat is kaptam.Akkor mégcsak tájképekről,vidám dolgokról írtam.Ezeket a verseket  ’boldog idők’ versciklusának hívom.Körülbelül egy éve,hogy mély,sötét,depressziós verseket írok.Ez a ’sötét’ korszak.Sok velem egykorúnak változik a hangulata,de én nem a pubertásra fogom.Sajnos itt többről van szó.Megvolt az okom a folytonos depressziókra,amik úgy jöttek,mint derült égből a villámcsapás.

-Mit írsz?-kérdezte Krisz.

-Verset.

-Depiset?

-Nem.

-Fura.Pedig depis vagy.

-Miért mondja mindenki ezt?-tudtam a választ és azt is tudom,hogy Krisz honnan tudja,hogy milyen verseket írok.Néha elszokta őket olvasni.Mikor olvassa a verseimet,az ő arcán nem sajnálat,szánalom tükröződik,hanem inkább megértés.Mintha tudná milyen rossz nekem.

-Mert látszik.Le se tagadhatod.Különben én szoktam elolvasni a verseidet és nem a kis barátnőid.Megértelek,hidd el.Ha akarsz róla beszélni…

-De nem akarok hiszen,hogy is érthetnéd ezt meg?

-Hidd el nagyon is megértem.Tudom,hogy min mész keresztül-szomorú szemmel nézett rám.

-Én nem hinném-mondtam halkan.

-Pedig tudom-mondta még halkabban.

 „Oh,do you know what you got into?Can you handle what I’m ’bout to do?Cause it’s about to get rough for you,I’m here for your entertainment!”

  Megszólalt a telóm.Régóta Adam Lambert For Your Entertainment a csengőhangom.Mást ez a szám felpröget,én depressziós leszek tőle.

-Anyám az.Ritka alkalmak egyike,hogy eljött értem.

-Elmész?

-Igen.

   Szomorú volt az arca.Magához húzott.Ekkor átölelt.

-Szia.Hiányozni fogsz-elcsuklott a hangja.

-Te is nekem-kissé értetlen képet vágtam,de azért asszisztáltam az öleléséhez.

~

  Haza kell mennem.A csodás légkörbe.Utálok otthon lenni.

  Megláttam a kék ezeréves Peugeot-nkat és behuppantam az anyósülésre.

-Szia-köszöntem anyának.Semmi.Meg se mukkant.Ez csak egyet jelent-mi a baj?

-Semmi-Az a sóhaj,ami azzal jár,hogy gondolatban lepereg előtted az életed csupán öt másodperc erejéig azon gondolkodva hol rontottad el,megint érződött ebben a semmi szóban,mint oly sokszor.

  A rossz dolog ebben csak az,hogy sajnos ezt ilyen fiatalon tudom.Az anyám öt éve élt együtt egy ’ültető’ pasassal és ez engem teljesen kiborít.A pasit Jay Taylor-nak hívják és Angliából származott.Anyával mindig veszekednek és ezt az orromra kötik.Egyébként Jay illegális fegyvertartásért és drogcsempészetért már majdnem ült a hűvösön.

-Jay-nek a pincében van 1-2 töve-mondta zaklatottan anya

-Milyen tő?-nem esett le,de utána igen-Olyan tő?

-Igen,olyan.

-Megint?Azt akarja,hogy sitten legyen?

-Nem tudom mit akar,de egyszer már kinyírtam a töveket.Nem fogja fel a dolog súlyát.

  Imádkoztam,hogy ne legyen rendőr az utakon,mert anyám kacsázva vezetett amiből azt szűrtem le,hogy felhörpintett két üveg Chardonét autóba szállás előtt.Eltudm képzelni azt,hogy megy le a pincébe és látja Jay ’mini’ fűültetvényét és rögötn inni kezd.

  Na igen.Két szenvedélybeteg is van a családban.Egy különbséggel:Jay élvezetből drogozik,anyám szenvedésből iszik.