POKOLGÉP – A BETEGES FANTÁZIA LÁNG

Halld meg Isten szavaim,

Tedd termékennyé az elmém,

Virágozzanak gondolataim,

Ihlet adjon nékem reményt.

Jázmin a leány, tekergőzik rekamién,

Kínok, rémálmok gyötrik szegény fejét,

Por, hamu lepte keleti kultúra,

Ádázság és tűrés a velejárója.

Az ifjú bakfis beleképzel minden rosszat,

Meggyújtja a rőzsét, amely korhadt,

Ekkor veszi csak észre a lángokat,

Terjednek azok, mint dögvész a Középkorban.

És lám, leány futni akar, de megbotlik,

Megbotlik dudorodó fagyökérben és elesik,

Sírógörcs kerülgeti, táncolja őt körbe,

Mint Lucifer jár tangót szellemmel a völgyben.

A halál könnyei gurulnak le orcájáról,

Miközben nézi, ahogy Mikádó lángol,

Remegés helyét a döbbenet váltja,

Felgyújtotta Hokkaidót ön keze által.

Hirtelen megjelenik, sápadt szellemként,

Szerelme, Kyo és ezt kérdezi:

Miért tetted ezt vélem?

Elpusztítod hazaföldemet?

De ne félj! Mert segítek! Előhívom a szentet!

Kameosa segíts, kérlek eme földi lénynek!

Hozd ide kiapadhatatlanságodat,

Hogy megöntözzük a birodalmat!

Te, pedig Jázmin örök hűséget fogadtál a gonosznak,

Mostantól kezdve vele mulathatsz,

Amilyen elmeháborodottan felgyújtottad országomat,

Én is olyannyira száműzlek az Infernóba!

Ne! A leány felordít és tépi a haját,

Elméje sejteti vele a halált,

Miközben jön, az exitus ballag maga Oni is,

Körülöleli őt sok zsombék a mások hamvain.

Oni reá néz és megvillant egy epés mosolyt,

Ekkor az ég dörög és minden oly komor,

Jázmin borzong miközben pedzi mi a vég,

Érte jön az összes keleti haragos nép.

De mégis, mikor halál perce eljönne,

Jázmin még sem tűnik el,

Odi, aki már emelé tőrét Jázmin fizikumára,

És ekkor, a pokol vazallusa átkél a másvilágra.

Ijedt szemű leány felnéz megmentőjére,

Kyo emelé le kezét és lehajítja pengéjét a földre.

A keleti lovag és tébolyult leány,

Egymás ajkára tapasztá száját.

Ezzel Jázmin ébredezik álmábul,

Végül sikoltván felkél a nyoszolyából.