A Visszatérő Álom

 Tulajdonképpen tavaly szeptember tájékán kezdődött.

 Akkoriban minden elől el akartam futni, de nem lehetett. Nem tehettem semmit, hisz minden döntés akkoriban rossznak ígérkezett.

 Így hát egyedül maradtam a démonjaimmal. Napközben szellemként bolyongtam a folyosókon, s egyszerűen mégis lomhán szlalomoztam a sok idegen arc között. Este, mikor elnyomott az álom, rémképek sokasága jelent meg előttem. S a sor végén, ott volt a délibáb. a legszörnyűbb délibáb.

 Nem minden este, maximum hetente jött, furcsa időközként. Hirtelen jött, de mindig fokozatosan távozott.

 A rémálmomban – ami az én tulajdon, visszatérő, zaklató rémálmom volt – mindig egy és ugyanaz a motívum jelent meg. Az a nagy Valami, amit soha nem láttam, de tudtam, hogy nagy és nem ember, állandóan üldözött. Nem tudtam, hogy mikor vagy hol, az egyszerűen nem volt az illúzióban. Csak az, hogy ólomsúlyként mozgott a lábam, s alig bírtam emelni. Minél jobban küzdöttem, annál nehezebb volt. Mégis a Valami (nevezzük szörnynek) sose tudott elkapni. Lehet, hogy csak ijesztgetni akart.

 Mikor hajnalra virradt, s az ébresztőórám megszólalt, mindig ébredés után csak negyedórával – reggeli közben tudatosult bennem, hogy megint ezt álmodtam.

 Nem is tudom mikor, utolsó feljegyzésem erről az álomról január környékén lehetett. S abban a hónapban volt az, hogy utoljára ezt álmodtam.

 Többé ugyanis, már nem kínzott a hiányérzet.

 Mert az Űrt már betöltötték.

 S helyét a félelem, kétségbeesés vette át.

S immáron már nem egy visszatérő rémálom – ami puszta illúzió üldözött – hanem az, hogy nap, mint nap szembetaláltam magam a ténnyel. Már nem tudom ki állított vele szembe, de azt tudom, hogy április környékén, Ő nyitotta fel a szemem.

 Ő mondta, hogy különb vagyok, mint bárki más.

 Együtt uraljuk a Mennyet, s legyőzzük a Poklot.

 S az álom, azóta csak egy emlék, amin ráncolom a homlokom.